Úgy gondolom, a börtön, az elítéltek és a hozzátartozóik élete magánügy, falak közé való és egy kicsit sem tartozik a nyilvánosságra.
Nem tudom, van-e még a világon olyan börtön, mint a Budapesti Fegyház és Börtön Maglódi úti épülete.
Ez egyáltalán nincs elzárva a nyilvánosság elől, be lehet látni az ablakon, már amennyire a koszos üvegek engedik, látni, hogy a rabok éppen mit csinálnak, fekszenek az ágyaikon és bámulják a tévét, kószálnak a másfél négyzetméteren, az ablakra tapadva bámulják az utca forgatagát, vagy épp a családtagjaikkal tartanak beszélőt.
A Maglódi út és a Fagyal utca sarkán már évekkel ezelőtt is álldogált egy-egy magányos nő, aki fehér zsebkendővel a kezében betűket rajzolt a levegőbe és így kommunikált a rács mögött aszalódó rokonával.
Mára azonban ez a sarok általános találkahellyé vált, olykor lépni nem lehet ott a sittesek népes családjától.
A korábban a diszkréten a levegőbe írt üzeneteket ma már ordítozás váltotta fel, a rabokkal ugyanis lehet így is beszélgetni. Mostanában naponta érkezik egy kockalada, benne 6-8 lény és hosszú dudaszóval értesítik a jogerősen elítélt rokont az érkezésükről. Utána jön az üvöltözés, olykor a késő éjszakai órákig.
A börtön is lépett: felpakolt egy kamerát, amivel ellenőrizhetők a levegőbe irkált üzenetek.
A sarkon állni és ordibálni ugyanakkor nyilván állampolgári jog.
Csakhogy az alkotmány régen biztosította a zemberek pihenéshez való jogát és bizony a környéken emberek élnek. Becsületes, dolgozó emberek, nem is kevesen, akik másképp is el tudnák képzelni az estéjüket és éjszakájukat, mint a nyilvános beszélő részleteinek megismerésével.
Szólni nem mernek.
A rendőrség meg nem foglalkozik ilyesmivel.
Kőbányán biztosan nem.
Így szép csendben megtanultak együtt élni a nemkívánatos jelenséggel, meg azzal, hogy az ingatlanuk eladhatatlan lett, így elméletben minden rendben.
Nekem meg ugye az van, ami a blog címe.